|
Imádom a szülővárosom, a lakóhelyem. Imádom Budapestet. A még nem ismert eddig még fel nem fedezett utcákat. Azt, hogy minden egyes nap ezernyi lehetőség adatik, hogy kilépjek komfortzónából, a megszokott elindulok otthonról, elmegyek a munkahelyemre, és elindulok haza sémából. Nehezen mozdulok ki, de ha mégis megteszem, mint ma este is, mindig rácsodálkozom az emberekre, és a színes, a szép, az izgalmas, az érdekes ÉLETRE.
Fűszeres narancs teámat kortyolgatva ülök egy eldugott, hangulatos kis kávézóban a nyócker egy utcájában - ahol eddig soha nem jártam (a nyóckerben se nagyon...) -, elnézem a sok fiatalt, és bár mint az életben oly sokszor, most is érzem kívülálló-voltomat, ebben a csendes szemlélődésben valahogy mégis, maradéktalanul boldog vagyok.
Olyannyira, hogy azt hiszem, ezt már nem is lehet fokozni... Lehetett. Megérkezett az előadó. Kedves, fiatal ember. Intelligens, nyitott, érdeklődő. A zarándoklatáról mesél, és én egyfelől arra gondolok, korából adódóan akár a fiam is lehetne, és ha az lenne, milyen nagyon büszke lennék rá, másrészt pedig arra, mennyire tudatos és ösztönös is egyszerre. Teljesen szabad az életre. Hogy megélje és átélje azt. Minden pillanatában. Amikor a beszámolója végén azt hozza szóba, hogy a könyvét írja, vele dobban és beledobban a szívem...
Istenem, ír! :) De jó is neki! :)
Könnyebb léptekkel és hálás szívvel indulok haza. Köszönet a mai estéért (hogy stílusos legyek, a Fennvalónak)!
Várom a könyvét ennek a kedves embernek, akinek szelídség és szeretet van a szemében és a szívében, és nagyon várom, hogy ott lehessek az első olvasók között. :)
Mert hiszen zarándokok vagyunk mind e földön. És ha Isten is úgy akarja, és még egy kis szerencsénk is van, igaz emberekkel is találkozhatunk útközben.
|
|